A legtöbb anyuka életében a Maminbaba életérzés időszaka 1-2 évig tart (és remélhetőleg sokáig elkísér). Aztán vannak a visszatérők, akik a második gyerekkel is megtapasztalhatják a mozgás örömét, és vannak azok a kevesek (egyre többen persze), akik harmadik babával élik át újra, ugyanezt.
Debreceni oktatónk, Fodorné Érsek Kitti a negyedik gyermekével folytatta 2023 szeptemberétől a Maminbaba óráit, vagyis kilenc éve, az első gyermeke születése óta szinte folyamatosan vagy pocaklakóval, vagy háti babával táncol. Erről a csodás és kivételes útról osztja meg most Veletek a tapasztalatait, és e hosszú cikk végére talán Ti is gazdagodtok néhány aha-élménnyel. Pláne, ha egy korábbi évezredben születtetek.
Az én történetem
Mindig is három gyermeket szerettem volna. Hárman voltunk tesók; én utolsó, meglepetésgyerekként, ráadásul lányként születtem, és mivel a két bátyám a tenyerén hordozott, ezt a háromgyerekes családi dinamikát szívtam magamba és tartottam mindig is alapnak. Aztán a létszámkérdést felülírta, amikor férjhez mentem egy négygyerekes családból származó palihoz… A három gyereket alapnak tartottuk, két és fél év különbséggel érkeztek a gyerkőceink, de esélyt adtunk a négy gyerekre is, ha a harmadik után még erőt érzünk magunkban. Itt ragaszkodtam a nagyobb szünethez, de elég korán eldöntöttük, hogy bizony lesz negyedik baba. Ő, a most hathónapos kislányunk 4 év különbséggel született a legkisebb bátyja után. És biztosan az utolsó. Vele táncolok most a Maminbaba óráimon. Immáron kilencedik éve.
Az oktatóképzést ugyanis már az első babánk első hónapjában elkezdtem, és négyhónapos volt, amikor belevágtunk abba az álomba, amit ma Maminbaba Debrecennek neveznek. A matek úgy jön ki, hogy lényegében folyamatosan 1) vagy volt rajtam egy saját gyermek, 2) vagy a hasamban növekedett a következő. A várandósságaim vége felé és a szülések után pedig tartottunk egy-egy hosszabb szünetet.
Hogy hogyan lehet ezt bírni? Egyrészt úgy, hogy ma már hetente csak egy alkalommal tartok órát (eleinte heti 3 alkalom volt). Így mindig vannak elegen, és nekem is jut időm minden másra. Ha valaki pont aznap beteg a gyerekeim közül, akkor a család segítségét kérem.
Másrészt folyamatosan figyelem magam, hogy mikor meddig mehetek el a saját terhelhetőségemet és a családom igényeit tekintve. Hiszek abban, hogy időnként bizony le kell állni, visszatekinteni a mögöttünk álló időszakokra, le kell szűrni a tanulságait, és időt kell hagyni arra is, hogy megtervezzük a következő időszakot. Emiatt minden iskolai szünetben, évente négyszer én magam is leállok az óráimmal, és más dolgokkal töltődöm. Aztán persze alig várom újra azt a sikerélményt és azokat a csillogó, hálás anyukatekinteteket, amiket csak az óráimon tapasztalhatok meg. A kipihent babákról nem is beszélve.
Változó anyaság
Amikor belevágtam a Maminbabába, még kicsit mást jelentett anyának lenni (ezek többnyire az én szubjektív megéléseim). Már volt Facebook, de még nem volt Tiktok; a közösségi médiában még nem dúlt ekkora mértékű kommentháború, és nem érezte magát mindenki (nemtől, kortól, tapasztalatoktól függetlenül) szakértőnek az anyaságot érintő témában; csak a szótárból tudtuk, mit jelent a pandémia vagy az FFP2-es maszk; egy fokkal hitelesebben és támogatóbb környezetben tudtunk információkat szerezni, ha megosztó témákban, pl. szoptatásban, altatásban, hozzátáplálásban elakadtunk; és lényegesen kevesebb lehetőség volt anya-baba programokra járni, mert még nem nőtt ki a földből minden sarkon valamilyen mamitorna, vagy zenés babás foglalkozás. A fentiek miatt a Maminbaba órákon talán kicsit jobban megbecsültük egymást, és a lehetőséget, hogy együtt lehetünk, együtt mozoghatunk, és első kézből személyesen, velünk hasonló cipőben járó anyukáktól kaphattunk választ a kérdéseinkre. Ma ezt már több helyen, több forrásból meg lehet tenni, akár otthon, online is.
Ez nem feltétlenül baj, hiszen a több lehetőségnek hála, mindenki megtalálja azt a közösséget, amit keres, viszont pont a szélesebb paletta miatt könnyű elveszni a kínálatban. A covid lecsengése óta egyébként tapasztalataim szerint tényleg csak azok a foglalkozások maradtak a piacon, amik életképesek, és igény is van rájuk. Mindig arra biztatom az anyukáimat, hogy próbáljanak ki mindent, ami a városunkban fellelhető. A versenytársak reklámozása nem éppen a legjobb önmarketing stratégia, de ennyi év tapasztalatával a hátunk mögött nem félek attól, hogy nálunk üres lenne a terem.
Fiatalság-bolondság?
Egy másik, triviális különbség a mai óráimhoz és a kezdetekhez képest, hogy most már látható és érezhető korkülönbség van köztem és az anyukáim között. Ez több fronton érződik: néhány, rendhagyó alkalomra előkészített zeneszámot már egyáltalán nem ismernek föl. Ha viccelődök az én fiatalabb koromból ismert helyekkel, márkákkal, hírességekkel, kocsmákkal, akármivel, az már nekik nem mond semmit, néha egy-egy lesajnáló kényszermosolyt is kapok, mint valami leszerepelt boomer. Illetve mivel a lehető legkisebbre igyekszem csökkenteni a saját kütyüidőmet, ezért nem szerepelek a facebookon kívül más csatornákon, vagyis: nem haladok a korral, ami a közösségi médiát illeti. Ez nekem ugyan nem baj, és nem is érzem igazán kárát, csak remélni tudom, hogy még sokáig kíváncsiak lesznek rám így is. Egyébként is a személyes találkozásban és a szájhagyományban hiszek. Eddig bevált.
Hordozás
Az elsőszülött lányomat kéthetesen kezdtem hordozni, egy kölcsönzött puhakendővel. Fénykép hál’Istennek nem készült az első szerencsétlenkedésről, pedig élénken emlékszem, hogy a közeli kisboltba mentünk, és hazafelé már szinte az ölemben hoztam a lányomat, annyira meglazult a kötés. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy ugyan miért nem a kezemben hoztam el a picit, emiatt felesleges volt pénzt adni… Szerencsére nem adtuk fel, és mivel igen korán elért minket a Maminbaba tanfolyam, hamar megbízható infókat kaptam a hordozásról. Ma már azt látom, hogy a hozzám betérők sokkal felkészültebbek, ismerik a lehetőségeket, hordozófajtákat, és úgy eleve magát a hordozást nem valami hippi különcségnek, hanem hétköznapi praktikumnak tartják (persze még ma is bele lehet futni a „Kap levegőt?” kérdésbe, de erre ma már inkább csak lesajnálóan legyintünk, mint felháborodunk).
A társadalmi hozzáállásnál talán csak a hordozóeszközök piaca változott gyorsabban. Gombamód szaporodtak a jobbnál jobb magyar készítők, akik a külföldi márkákat továbbgondolva kényelmes, testreszabható, minden igényt és életkort kielégítő hordozókat kínálnak. Így aki ma hordozni akar, kétperc guglizás és egy-két témába vágó cikk elolvasása után biztosan nem a merevfalú kengurut fogja választani, hanem egy magyar varrónő keze alól kikerült, meseszép pihe-puha csodát.
Változtam én is
Az évek alatt persze változtam én is. Vezettem órát 60 kilósan és 85 kilósan is, rövid vörös és hosszú szőke hajjal… de nem csak erről van szó. Négy gyerek már sok mindenre megtanít. Az elengedés képességét például tökélyre fejlesztettem, legyen szó kéretlen beszólásról, a saját hibáimról, a perfekcionizmusom és az egom redukálásáról, a gyerekeimmel szembeni saját vagy társadalmi elvásárokról. Magyarul én leszek az, akire majd felháborodottan nézel a játszin, mert egy padon békésen üldögélve nem szólok rá a gyerekemre, amiért visszafelé mászik a csúszdán (ami szerintem, sportedzőként az egyik legjobb fejlesztő eszköz), és én leszek az is, aki jól kiröhögi magát Maminbaba órán, ha elvétem a lépést, ahelyett, hogy összezavarodnék.
A Maminbaba mellett sok más dolog is foglalkoztat, az egyszerű gyerekkortól a természetes játékokig, a slow life-tól a biokertészkedésig, és ezekbe igyekszem pont annyi melót és időt tenni, amivel még nem terhelem a családom. Ezeket a tapasztalataimat igyekszem becsempészni az óráimba is, de azért az már látszik, hogy amennyire hiteles tudok lenni négy gyerekes anyaként, pont annyira hiteltelen is, hiszen nekem már nyilvánvalóan nem ugyanazok a problémáim, mint a legtöbb hozzám járó anyukának. A négy gyerekről egyébként néha az új csatlakozók nem tudnak, és nem titkolom, jól esik, ha meglepődnek. Ezek szerint még nem kell kérni a fölvételemet a Kivénhedt Macák Egyesületébe.
Változó környezet, állandó értékek
Sokat fordult tehát a Maminbaba Debrecen körül a világ, de azért azt látom, hogy bizonyos értékek állandók. A mozgás öröme, a személyes találkozás, a kötődő és tudatos nevelés, a meghittebb ünnepi alkalmak, vagy a dilis rendhagyó órák ugyanúgy összekovácsolnak minket, mint régen. Egy-egy nehezebb lépés megtanulása után még mindig látom a büszkeséget a szemekben, egy hideg novemberi óra előtt a küzdést, amin túl kellett esni ahhoz, hogy eljusson egy anya-baba páros órára, vagy a relaxáció alatt a könnyeket, amiket sikerült előcsalogatni egy-egy élmény hatására, segítve a feldolgozást.
Ezek miatt (is) megéri minden hétfőn fölkelni. És persze a legfontosabb, ami nem változott kilenc év alatt, sem bennem, sem az anyukákban, az a tánc szeretete. Ez az, ami miatt – reményeim szerint – itt leszek 10 év múlva is. Persze csak ha Ti is itt lesztek.
Fodorné Érsek Kitti, Maminbaba oktató
Legutóbbi hozzászólások